Judith Schalansky:

Távoli szigetek atlasza


Ötven sziget, ahol sohasem jártam, s ahová nem is jutok el soha. 


Ötven távol fekvő helyre csábít el minket Judith Schalansky ezzel az atlasszal – Tristan de Cunhától a Clipperton-szigetig, a Karácsony-szigettől a Húsvét-szigetig –, és olyan abszurd történeteket mesél el, amilyeneket tényleg csak az élet produkál – ha be kell érnie néhány négyzetkilométerrel a nagy semmi közepén. Furcsa állatokról és különös emberekről szólnak a történetek – partra vetett rabszolgákról és magányos természettudósokról, eltévedt felfedezőkről és megtévedt világítótorony-őrökről, elfeledett hajótöröttekről és lázadó matrózokról, röviden: önkéntes és kényszerű Robinsonokról –, s azt bizonyítják, hogy a legkalandosabb utazások még mindig fejben, a térképen végigfuttatott ujj segítségével történnek. 

„Egy kartográfiai gyöngyszem” 
(The Wall Street Journal)

„Káprázatos, lírai és bizarr.”
(Time)

„A könyv elolvasása után úgy éreztem, mintha tényleg bejártam volna   mind az ötven szigetet.” 
(The Washington Post)


Budapest, 2015 

143 oldal 

Fordította: Hulley Orsolya 

Keménytáblás 

ISBN 978-963-12-3834-1 

Bolti ár: 6000 Ft



Interjú a Távoli szigetek atlasza szerzőjével, Judith Schalanskyval

Hogyan jellemezné magát? Racionális vagy inkább érzelmes alkat? 

Azt hiszem, mindkettő. Igyekszem kategóriáktól függetlenül szemlélni a világot. Úgy vélem, az ész és a szív nem jár külön utakon, bár sokan ezt gondolják. A mese és a tudomány két testvér, és nem két ellenség. A racionalitás csupán egy másik módja a valóság megközelítésének, de érzelmek nélkül fabatkát sem ér. Mindkettőre szükség van a túléléshez.

A rajzokat elnézve úgy tűnik, különös viszony fűzi az óceánokhoz. Helytálló ez a megállapítás?
Igen. Olyan kéket kerestem, amely visszaadja az óceán végtelen ürességét – így jutottam ehhez a szürkéskék árnyalathoz, mely egyszerre gyönyörű és reménytelen. Az átlagos atlaszokban gyakran türkizkékre színezik – csak hát az óceán nem úszómedence.

Hogyan választotta ki éppen ezt az ötven szigetet? Elmondaná, milyen szempontok szerint válogatott?
A Berlini Állami Könyvtár hat láb magas földgömbjei között mászkáltam – mindig ebben a könyvtárban dolgozom –, és elkezdtem feljegyezni az apró, elhagyatott földdarabok a nevét. Tényleg olyanok voltak, mint egy-egy kis porszem a nagy óceán közepén. Aztán kiválasztottam közülük százat, majd azokat kategóriákra bontottam. Ilyesmikre, mint „távoli”, „kartográfiai szépség” vagy „ígéretes név”. Más szóval castingoltam a szigeteket. Az első három helyezettet gyorsan megtaláltam: a Szent Ilona-sziget, Tristan de Cunha és a Húsvét-sziget volt az. A Húsvét-sziget készült el elsőként, ez határozta meg a könyv formátumát – ennek a leírása ugyanis pontosan egy oldal lett. Azok a szigetek, melyeknél a leírás hosszabbra sikerült, kimaradtak a könyvből. Következetesnek kellett lennem. Nehéz időszak volt, de sohasem fejeztem volna be a művet, ha nem állítok fel szabályokat.

Rengeteg adatot, információt közöl az adott szigetről. Ez nagy munka lehetett. Miért tüntet fel olyan mellékesnek tűnő dolgokat – például a földrajzi koordinátákat –, melyek nem feltétlenül ragadják meg az olvasók figyelmét? Talán azért, hogy a könyv valóságosabbnak tűnjék?
Mert imádom a térképeket. A forrásgyűjtés nagyon élvezetes és mulatságos volt. Sokféle anyagot használtam a szövegek és a térképek elkészítéséhez. Műholdfelvételeket, de régi atlaszokat is. Aztán elkezdtem kísérletezni. Mindenféle adatot feltüntettem, majd megnéztem, az adott rajz mennyit bír el esztétikailag. Az atlaszokkal az a baj, hogy nagyon leegyszerűsítettek, ezáltal nagyon egyformák. Méretben, megjelenésben is standardizálják a földrajzi helyeket. Az összehasonlíthatóság elvét követve jártam el: azonos skálát alkalmazva mutatom be az összes szigetet. Ezt szépítettem tovább, ennek során az elmúlt évszázadok, különösen a 19. század régi térképeinek szépsége lebegett a szemem előtt. A kartográfia manapság sokszor unalmas és nagyon száraz. Én azt akartam, hogy a térképeim úgy nézzenek ki, mintha rajzok lennének. A kartográfia egyszerre művészet és tudomány.

Térjünk át a szövegekre. Hogyan választott történetet? S milyen arányban áll a valóság és a fikció a történetekben?
Minden szöveget kutatómunka előzött meg, minden részlet tényeken alapul. Semmit sem találtam ki. Én csak fölfedeztem a forrásokat; ritka könyveket, iratokat tanulmányoztam. Aztán átalakítottam a szövegeket. Tulajdonképpen kisajátítottam őket, ahogy például a tengerészek tették a földdel, amit fölfedeztek. A dőlttel szedett szavak, mondatok idézetek. Persze teleírhattam volna lábjegyzetekkel az egészet. De nem olyan fontos, hogy mi igaz, és mi nem. A valóságot túlértékelik. Az az érdekes, mások mit látnak, mit találnak vagy vélnek megtalálni benne. Ez költészeti vállalkozás is volt. Az érdekelt, képes vagyok-e a magam költői eszközeivel feldolgozni a szöveghez tartozó történetet. A történetek sokfélék, akárcsak maguk a szigetek.

A legtöbben az el- és kivonulás reménykeltő lehetőségét látják egy szigetben, miközben az ön szigetei sokszor zordak és sivárak, félelmet és reménytelenséget sugároznak. Aztán vannak olyanok, amelyeken bizarr események történnek fura emberekkel. Miért nincs a könyvében melegség, derű?
A szigeteket – különösen a távoli szigeteket – tökéletes helynek tekinti a közfelfogás. Megragadják a képzeletünket. Akiknek elegük van a stresszes életből, azt gondolják, a sziget az ideális hely. Az ember ott végre megnyugodhat, és annyit töprenghet, amennyit csak akar. A „mit vinne magával egy lakatlan szigetre?” kérdés valószínűleg azért ilyen közkedvelt, mert sokan álmodoznak az elvonulásról. Én is valamiféle gyermeki idealizmussal kezdtem el ezt a projektet, de aztán hamar kijózanodtam, mivel többségében riasztó történetekkel találkoztam: hajótörések, sikertelen expedíciók, börtönkolónia, megalomániás hódítók, kannibalizmus, kínzás, gyilkosság. Úgy látszik, a sziget mégsem ideális hely. Az ember előbb-utóbb szörnyeteggé válik, az álomból rémálom lesz. A távoli szigetek zárt, félreeső helyek, melyek a jelek szerint a legrosszabbat hozzák ki az emberből. A Paradicsom megtalálása csodálatos dolog, de nincs nagyon mit írni róla. Nem csoda, hogy a könyvben is több a tragikus, mint a boldog történet. Úgy értem, boldog ember nem nagyon ír naplót. A Poklot ábrázoló festmények érdekesebbek, mint azok, amelyeket a Paradicsomról festettek.

Kiknek ajánlja a kötetet?
Azoknak, akik szeretik a térképeket, a szigeteket és a szép könyveket.

Fontos az egyedüllét?
Feltétlenül. Hiszen nem bújhatunk el magunk elől – az élet legnagyobb kihívása, hogy megtanuljunk egyedül lenni.

Melyik a kedvenc szigete?
Kartográfiai szempontból a csendes-óceáni Campbell-sziget. Vannak rajta hegyek, folyók, fjordok – meg egy kopott partszakasz. Tökéletes, szinte csábító.

Ha ön lenne a Teremtő, milyen szigetet hozna létre?
Nem teremtő, inkább felfedező alkat vagyok.

Mit jelentenek önnek ezek a szigetek?
A szigetek egyfelől valóságos helyek, másfelől a világjobbító ideák megvalósulásának álomhelyei. Egyszerre célok és eszközök. Így hát nem meglepő, hogy egy távoli szigetre gondolva olyan hely idéződik fel bennünk, amely valahol a börtön és az utópisztikus Paradicsom között helyezkedik el. A könyvem arról az óriási szakadékról szól, mely az álom és a valóság, a sóvárgás és a túlélés között tátong. Szóval egyszerűen az életről szól, azt hiszem.

Fordította: Hulley Orsolya – Fotó: Johanna Ruebel ©